Iszonyatosan odacsapott az Aerodrome!

Már a mini fesztivál kihirdetése óta alhámig dörzsöltem a kezem az élményre, amit a Limp Bizkit és a Powerman 5000 bejelentése gyakorlatilag eufóriává srófolt. Ezt pedig a Megadeth sajnálatos lemondása sem tudta már elrontani, számomra az év eddig legjobban várt színpadbontása készült a Buapest Parkban.
 

Ha meztelen fenékkel jégtáblához ötöznek sem hittem volna el, hogy én valaha itthon Powerman 5000 koncertre megyek. Soha nem titkoltam az évek – na jó, évtizedek… - során szemernyit sem kopott nu-metál rajongásom, úgyhogy nem csoda, ha a banda bejelentésére úgy pörögtem mint tacskó a sonkaüzem előtt.
 

 

Már egyből a kezdésnél éreztem, hogy Spider és selppje még mindig tudja mi a boogies, seggrázós metál. Igaz érződött, hogy már nem suhancok, de olyan izmosan döngöltek, mint annak rendje. Azt mondjuk mindig is elismertem, hogy a PM5K nem a fene nagy változatossággal váltja meg a világot, de remekül hozták a hangulat pumpát, és tisztesesen odapakolták a számokat, amit a korai kezdés ellenére is szépen duzzadó hallgatóóság értékelt is, sőt kiderült, vannak itthon (még) Powerman 5K rajongók. Egyedül talán pont a berobbanós ’sláger’ When Worlds Collide maszatolt bele a lelkesedésbe, valahogy nem ekézte fel az agyam, úgy ahogy azt vártam, de ezt leszámítva bazi izmos kezdés volt.    
 

A következő etap papíron a Megadeth műsorsávja lett volna de sajnos családi okok miatt kénytelenek voltak lemondani a turné ezen szakaszát. Mint sokan, én is éreztem hogy a Battlecross nem fogja helyettesíteni (Bevallom a Nova Rock közelsége miatt titkon még Alice In Chains felé is reménykedtem…) a kultikus bandát, de nyilván az idő szorítása nem nagyon hagyott már túl sok mozgásteret a szervezőknek sem.
 

 
Ezt leszámítva, ha magában nézem a koncertet, valami nagyon tökös zúzást kaptunk. A srácok nem egyszer szabadkoztak: ’bocsi, nem Megadeth vagyunk’ viszont a nem ritkán Lamb Of God ízekkel fűszerezett betontépést nagyon profin felkenték a koponyánk belső falára. Bár volt kakukktojás íze a dolognak, azt kell írnom, hogy e minőségi pusztítás sem esett rosszul. De nem Megadeth volt…


Élőhalott Rock 'N' Roll - Rob Zombie

Régóta hegyeztük már a répát egy Rob Zombie koncertre és a Powermanhoz hasonlóan már épp kezdtük feladni mikor robbant az Aerodrome hír, ergo a hónapokig tartó malmozás után rendesen rá voltunk indulva a shock-rock új nagykövetének villantására. Sajnos az igazi, vaskos látványelemekből nem kaptunk , de hiába nem mai gyerek Rob bácsikánk, emberes rock showt kanyarintott elénk.
 
Először is a zene már önmagában buli. Imádom a horrorba alaposan megmártózott szöveg és látványvilágot, az gonoszkás, beteges, sötét elektronikával át meg átszőtt témákat, az egész mögött érezhető ízes humort… nem csoda, ha már a White Zombie idején nem bírtam a kazit (igen azt) kiűzni a magnómból (igen abból). Emellett van egy kiabszott karakteres frontember, akin szinte lehetetlen lassan fog a kor. Egyszerűen ott volt egy bazinagy képzeletbeli betűkkel felmázolt RNR a színpadom, ami simán kitartott és rendre a közönségre borult a koncert végéig.

 
A számokban ott voltak a nagy Zombie nóták régről és újról – Dragula, Living Dead Girl, House Of 1000 Corpses, stb. -  sőt az elődzenekart sem felejtve AZ alap seggrászós Thunder Kiss ’65 is beosont  a tracklistbe, mondanom sem kell örömömben majdnem korsóval együtt tömtem a képembe a sört. A lényeg, hogy már zsinórban a harmadik Aerodrome Hungary bulit élveztem, mint jégkocka a sarkkört, reméltem, hogy nem törik meg a Limp Bizkitnél sem az elán.
 

A buli nagymesterei – Limp Bizkit

Hát nem tört meg. Volt már divat rajongani értük, köpködni őket, de az biztos, hogy a Limp Bizkit soha nem sokat engedett a tökösségből, és ha akadt néha egy kevés tévelyedés, mindig is plafonig ugrós témák, az arcletépést és a nu-metal zászlaját vitték. Az idők folyamán a nagypofájú frontember egy igazi kultuszfigura lett, az őrült gitáros egyfajta ikon a ritmusszekció pedig a etalon a maga nemében. Pár évvel ezelőtt a Volt Fesztiválon már egyszer hazai földön is meggyőztek, hogy mesterei a koncertezésnek, de itt a Parkban még erre is rá tudtak fejelni.  


Ott volt először is a főleg a régi nótákra építő program, amikkel gyakorlatilag lehetetlen mellé nyúlni, de ha ezekhez hozzácsapódik egy jóféle Gold Cobra abba bizony hiba nem lehet. Próbálhatnék mazsolázni, hogy vajon mire volt komoly bemozdulás, de nagyjából annyi értelme lenne, mint diszperzitből a fehérebbikre rábökni. A közönség zöme konkrétan végigzúzta ezt a másfél órát, a Break Stuff-ra meg gyanús volt, hogy a padlódeszka is fel lesz tépve a koncert outronak belökött Bee Gees nóta pedig a legzordabb szívet is meglágyította.

 

 

Nyilván ezek után nem túl sokat kell a hangulatról regélni: Ahogy a fentiekből is sejlik a koncert kezdetén gyakorlatilag felrobbant a közönség, mindenki eszméletlen jó hangulatban tornászta le a sörrel bevitt kalóriákat. A bazijó zenekarhoz pedig egy olyan hangulat gyáros frontember, mint Fred Durst egyszerűen felülmúlhatatlan. Volt nagyon jól eltalált osztás, szívatás, poénkodás, sőt még laza kávézás is. Azt, hogy a közönség énekeltetés is ment csak azért nem említem külön, mert alapvetően egy emberként küldte végig mindenki teli torokból a szövegeket, sőt a kihallatszó ritmusokra a Parkon kívülre összeverődött tömeg is bólogatva nótázott a mezsgyén túl.
 
Összegereblyézve a gondolataimat így zárásra csak annyi, hogy tessék, a nu-metal vonulat itt van, és egy Limp Bizkit (vagy épp egy Deftones) még mindig komoly fegyvertény a tömeg csalogatásra, és a legizmosabb bulikra! Várjuk a 2015-ös etapot!